A nagyszombat az év legcsendesebb napja. Jézus holtan fekszik a sziklasírban, amelynek bejáratát hatalmas kő zárja el. A kő megpecsételi a csendet. Mozdíthatatlanul nehezedik mindenre, ami megtörné e titokzatos csendet. Isten csendjét. Isten   hallgatásának csendjét. Isten nyugalmának csendjét. A jövendő megváltás csendjét. A beteljesülni készülő isteni terv csendjét. A kő megpecsételi a csendet. A sötétség nyomasztó csendjét. A reményvesztettség csendjét. Az emberi gonoszság pillanatnyi győzelmének csendjét. A félelem csendjét. Az emberi megdöbbenés és értetlenség csendjét. A várakozás feszült csendjét. A virrasztás csendjét. A kő mozdulatlanul és mozdíthatatlanul nehezedik mindenre, mert most a csend ideje van. E napon jogosan mondjuk, hogy Isten hallgat, mert most valóban hallgat, csendben van. A halott Jézus nyugalmát nem zavarja semmi. Szenvedése megszűnt, a halál szüntette meg. Küzdelme és küldetése megszakadt, élete véget ért. És Isten hallgat. S e hallgatásban titokzatos módon új születés, újjászületés, új élet, feltámadás rejlik. E hallgatásból remény születik az ember számára. Ebből a hallgatásból születik meg a feltámadás. Isten megszólal és Jézus feltámasztása által megtöri a csendet. A kő megmozdul, s ezzel megszabadulunk félelmeink félelmetes pecsétjétől. Jézus felszabadít minket a bűntől, hogy az isteni kegyelem útján vezessen minket az örök üdvösség felé. Reménnyel várhatjuk a feltámadásunkat az Atyától.