Elfelejtett jelszó?
Vörös iszap tragédia
Túlélni, átélni, együtt élni vele!
– Egy szemtanú megrázó erejű vallomása a vörös iszap katasztrófáról
Létrehozás: 2010. október 10.,
Megpróbálom leírni a leírhatatlant. Talán segít enyhíteni a fájdalmat, ha kiírhatom magamból. 2010. október 4-én ugyanúgy indult minden, ahogy egy hétfőn indulni szokott. Kicsit az oviba, nagyot az iskolába indítottam, a férjem és én dolgozni mentünk. Ebéd után jött az első telefon, kolléganőm fia telefonált, nem tud dolgozni menni, mert kiszakadt a gát. Nem igazán tulajdonítottunk jelentőséget neki, hiszen az esőzések miatt hol az egyik, hol másik patak vagy éppen folyó áradt meg és lépett ki a medréből. Aztán egyre több telefon jött, és egyre biztosabbá vált: nagy baj van! Szöveg: Hacherné Varga Veronika
Bekövetkezett, ami már hosszú évek óta lebegett a fejünk felett. Az Ajka és Kolontár között épített 10 tározó kazetta közül a legnagyobb átszakadt, és elárasztotta Kolontárt, Devecser nagy részét és Somlóvásárhelyet is érintette. Szerencsére őket már nem érte annyira váratlanul. A helyzetet súlyosbította, hogy az ebben tárolt vörös iszap erősen lúgos vegyhatású, pontosan 13 PH értékű, tudni kell, hogy 14 PH a maximum.(Erre mondták a médián keresztül a MAL illetékesei, hogy nem mérgező.)
Futótűzként terjedt a hír, kolléganők jöttek be a kórházba segíteni kérés nélkül, orvosok, ápolók, betegszállítók maradtunk együtt ott műszak után, hiszen nem tudtuk mire számítsunk.
Aztán megérkeztek az első sérültek, egy anya a kisgyermekével és az őket megmentő fiatalember. Ekkor láthattuk mire képes a vörös iszap, amely rázúdult a településekre és az ott élő, mit sem sejtő emberekre. Derékig felmaródott a bőrük és jöttek a többiek vége láthatatlan sorban. Akkor és ott nem volt idő szörnyülködni, tettük, amit kellett, amit lehetett, és amit tudtunk. Mindenki az iszaptól vöröslő ruhában, könnyes szemmel. Zavarodottság, rémület bizonytalanság és mérhetetlen fájdalom. Soha nem hittem volna, hogy pár órába ennyi fájdalmat, szenvedést bele lehet sűríteni, pedig 20 év alatt traumatológiai és sürgősségi szakápolóként láttam sok mindent. Szinte mindenki aggódott, vagy éppen kereste valamelyik hozzátartozóját. Végig nézni, ahogy anyák a gyermekeikért zokognak, egyikük saját két kezéből ragadta ki az ár a kicsi gyermekét, a másikat éppen csak feltudta dobni a szekrény tetejére, így is súlyos sérüléseket szenvedett. Idős bácsi, akinek feleségét vitte el az udvarról a gyilkos áradat, és már csak holtan találták meg másnap kilométerekkel arrébb. Volt olyan szerencsétlen, akit kolontári udvaráról a devecseri Húsüzemig sodort az ár, és ujjbegynyi bőr nem volt a testén, de élt és a testvérét kereste, míg eszméleténél volt. Még sorolhatnám… 62 sérültet láttunk el 4 óra leforgása alatt mindegyikük felhólyagosodottra maródott bőrű, kétségbeesett fájdalomtól elgyötört ember volt. Jöttek a hírek: sokan eltűntek, voltak, akik épp mentés közben vesztették életüket, nem számolva és talán nem is ismerve a lúgos iszap veszélyét, gondolkodás nélkül ösztönösen vettették magukat a sodrásba, hogy mentsék a legdrágábbat, az emberi életet.
Voltak, akik csak úgy menekülhettek meg, hogy a saját padlásukról leszedve a cserepet kimásztak a tetőre. Családok váltak hajléktalanná, nincstelenné.
Sötét este volt mire a délelőttös műszakból hazaértem. Kerülőnek mentünk és nem igazán láttam semmit és talán nem is érzékeltem volna. Egyfajta zsibbadt mélabú telepedett rám. A Jó Isten a családomat megkímélte a házunktól 50-100 méterre állt meg a gyilkos folyam.
Aztán másnap jött a döbbenet reggele. Nem hittem a szememnek: vérvörös föld, a vizek vérré váltak a bibliai csapások egyike tárult elém. Hihetetlen hogy ezt valaki is túlélhette. A városban mindenütt kétségbe esett fájdalomtól megtört emberek.
Zavarodottság, félelem az újabb katasztrófától mindenfelé. Rémhírek röppenek fel, káosz, rettegés és menekülés. Szüleikbe görcsösen kapaszkodó gyerekek, kisírt szemű vörös iszaptól maszatos arcú felnőttek. Döbbenet mindenütt.
Hajlott hátú öregasszony szélmalomharcot vív, seprűvel próbálja a térdig érő iszapot kiterelni az udvaráról, tán föl sem fogja: ez többé nem lesz az otthona.
Az internetes portálokon, médián keresztül láthatnak képeket, videókat, de azok a képek csak töredékei az itt látható és megtapasztalható valóságnak.
Aztán jönnek sorban az aggasztó hírek, még mindig eltűnt embereket keresnek, a gát sem biztonságos… Négy áldozatról beszélnek, pontos adatot én sem tudok, de ennél sokkal több a halottak száma.
Mutatják a feltételezhető felelős arcát, szenvtelen, minden érzelmet nélkülöző hangon beszél, állítja: ez természeti katasztrófa. Nem tudom, nem hiszem, hogy az volna. Én sokkal inkább az emberi kapzsiság, felelőtlenség nemtörődömség, az emberi élet iránti legcsekélyebb tisztelet hiányát látom okként.
De az ítélkezést meghagyom Istenre. Csak kérni tudom, legyen könyörületes a végórán majd azokhoz, akiknek a lelkét terheli ez a mérhetetlen szenvedés.
Most pár nappal a tragédia után még mindig kaotikus állapotok uralkodnak. Érkeznek a segélyszállítmányok mindenfelől. Amiket idáig eljuttattak, azt állig felfegyverzett rendőrök kísérik és őrzik. Sokszor annak nem jut belőle, aki igazán rászorul, hiszen ők otthonaikból mentik, amit még lehet, vagy éppen kórházi ápolásra szorulnak, vagy kórházban levő szeretteiket látogatják. Így sok haszonleső „őrszem” figyeli mikor, hova, mi érkezik és gátlástalanul akár többször is, többen sorba állnak egy családból. Talán ezen javít, hogy sokfelől érkeznek segítő emberek, így már a képzett szociális munkásoknak van lehetőségük személyesen szállítani az arra rászorulóknak az életük folytatásához, fenntartásához nélkülözhetetlen dolgokat.
Nehezíti az életet, hogy sokfelé nincs vezetékes gáz, illetve csőtörések miatt a vízellátás is akadozik. Emberfeletti munka folyik mindezek elhárítására.
Beszéltem olyan férfival, aki már 3 napja ugyanabban a ruhába takarítja a házát, hogy legalább egy szoba lakható legyen, mert az idős édesanyja belehal a fájdalomba, ha nem viszi haza, mint mondja: Ő már nem akar idegenben meghalni…
Mindenfelé állattetemek voltak, ezeket nagyon gyorsan eltakarították. Azóta is folyamatosan fogják be az elkóborolt állatokat, jó részük megvakult tele vannak sebekkel, nagy részükön már nem lehet segíteni.
Egyelőre nem látom a végét, nem tudom mi lesz, hogyan tovább. De látom az Isten könyörületességét, a rengeteg segítő szándékú embert és ez erőt ad. Nagyon sok mindenre szükség lesz, hogy az élet újra indulhasson. A kezdeti bénultság után az akarat megvan azokban az emberekben, akik úgy döntöttek továbbra is itt szeretnének élni, és talán a segítség is meglesz hozzá.
Süt a nap! Örülni kellene ennek, most mégsem tudunk, hiszen ez azt jelenti, szállni fog a por, ami mérgező nehézfémekkel van tele.
A kertekből már nem szedhetünk termést, ruhát nem teregethetünk a szabadban. Arcmaszkban kell járnunk az udvaron és az utcán. Féltjük azt, ami még meg van. Aggódunk a gyermekeink és a saját egészségünkért.
Sok mindent leírtam, azt hittem könnyebb lesz, de kimegyek az utcára és a fájdalom újra és újra belém mar.
Segíts meg minket édes Istenem!
(A szerző traumatológiai és sürgősségi szakápoló az ajkai kórházban. 24 éve a bobai evangélikus gyülekezet kántora. Férjhezmenetele óta Devecserben él a családjával.)
