dr Abanász Zoltán: A legrövidebb ima

Egy órája sincs, hogy újból átnyálaztam a tájanatómiát, a Littmann-féle
Sebészeti műtéttant. Memorizáltam a régió képleteit, hogy mit szabad és mit
nem. Érdekesek a tájanatómia atlaszok.
Az artériák pirosak, a vénák kékek, az idegek sárgák, az inak fehérek.
Ráadásul mindegyikhez egy parányi fekete nyílvessző tart, a képlet pontos
anatómiai nevével. Hát persze, így könnyű! - s majdnem nevetek. A valóság
egészen más, az állandó szívás és törlés ellenére alig látunk a
vérmaszattól, s semmi sem emlékeztet az atlaszban látottakra. A kendők által
szabadon hagyott kis négyzet semmilyen tájékozódási pontot sem nyújt.
Egyedül az anesthesiológus kolléga helye biztos, többnyire a beteg feji
végénél ül vagy áll. Isten kezében vagyunk, a beteg és a személyzet
egyaránt...

A bevonuláskor nem szólnak fanfárok, csak néhány készülék zümmögése jelzi,
hogy működésre kész. Kölcsönösen köszöntjük egymást. A beteg 75 feletti, az
elképzelhető összes betegség birtokában. Váratlanul megszólal:
- Mielőtt elaludnék, szeretnék imádkozni! Lehet?
- Persze, csak tessék! - mondom bosszúsan.
- Köszönöm, fiam - s belekezd csendesen. - Domine! ... Ámen! - mondja e két
szót.
- Csak ennyi? - kérdezem meglepetten.
- Csak ennyi.
- Uram! ... Úgy legyen!
- Igen, fiam. Ez minden. E két szó közöttieket az Úr úgyis tudja. Tudja,
hogy mit mondanék, mit kérnék. Én nem kérek magamnak semmit, de elfogadom,
amit Tőle kapok. Tudom, ma Ő vezeti a doktor urak kezét, így nem
hibázhatnak.

Mereven állunk, feltartott kézzel. Talán csak a maszkok mögötti szemüvegek
csillognak fényesebben, mint korábban.
- Lehet még egy kérésem?
- Igen, természetesen. - de már nem vagyok bosszús a késés miatt. Életem
legrövidebb, és leginkább hittel teli imáját hallottam egy perce.
Gondolatban még kitöltöm a két szó közötti helyet. - Szeretném elénekelni a
legszebb énekünket, ha még tudom, mert nagyon álmosodom.

S ekkor remegő, halk hangon belekezd a 42. zsoltár első sorába:
- Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik...
A következő sortól az egyik műtősnő csatlakozik:
- Lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik...
A versszakot már öten fejezzük be:
- Tehozzád én Istenem, szomjúhozik én lelkem. Vajon színed eleibe mikor
jutok, élő Isten?

Mély sóhajjal álomba merül a néni.
- Törlést kérek! A szemüvegemre.
Még várok egy percet, hogy összeszedjem magam.
- Ha Isten velünk... Kezdhetjük!...